Tisztán emlékszem, hogy már a gimnázium első éveiben a fejemben volt, hogy én valamilyen saját bizniszt akarok majd csinálni. De ennél tovább sosem jutottam, mindig csak ezt ismételgettem: “valami saját bizniszt.”

Ötlet szintéjén sok minden felszínre jött, de végül egyik esetben sem jutottam el a megvalósításig. Egy dolgot biztosan tudtam már 15 évesen: tanulni utálok. Persze utólag már látom, hogy ez kizárólag annak volt köszönhető, hogy mit és hogyan tanítottak. De ezt az ajtót most ne nyissuk ki.

A szabadságnak sok fajtája van: munkahelyi, döntési, földrajzi, pénzügyi, időbeli, kreatív stb.

Amikor már nem az egyetemi tanulmányaim alatt dolgoztam, akkor azt hiszem 19 nap szabadságom volt az első évben. A kb. évi 240 munkanapnak ez a 8%-a. Ezen kívül volt egy minimális időbeli és térbeli szabadságom is. Azért csak minimális, mert meghatározott helyeken, meghatározott időben kellett lennem. Bár én osztottam be, hogy mikor és hol, meg voltak adva a keretek. Anyagi szabadságra egy bizonyos szintig lett volna lehetőségem, mert jóval az átlag felett fizettek, de -mondjuk úgy- rosszul gazdálkodtam és, ahogy az előző bejegyzésben kifejtettem, nem sokat tettem félre.

Amikor elkezdtem vállalkozni, még fogalmam sem volt róla, hogyan fogom ezt elérni. Amikor valaki megkérdezte mi a célom (ezzel az egésszel) mindig ugyanazt válaszoltam: elérni azt, hogy bárhonnan dolgozhassak. És a bárhonnan alatt azt értettem, hogy egy budapesti kávézó asztalától kezdve a home office-on át a világ tulsó feléig tényleg bárhonnan.

Mint minden más, ez is kis lépésekben indult. Bíztam benne, nagyon akartam, de még annyira messze volt a cél, hogy elhinni is féltem. Első lépésként már az is boldoggá tett, hogy nincs főnököm és nem kell minden hétköznap reggel odaérnem valahova időre.